egy kispapa élete - azok a bizonyos mondatok

... amiket nem szabad és nem illik kimondani. Meg különben is!

(Ha valaki esetleg Süveges Gergő: Apa-kép-írás, vagy Apaszem című nagyszerű könyveivel talál némi analógiát, az csak az élet műve. Na meg t. rokonoké és barátoké.)

Kezdjük az elején:

Terhes vagy?

 Igen! Elég sok marha terhel a hülye kérdéseivel. Igazából csak egy újfajta hízókúrát próbálok ki, ami igen szép, kerek pocakot eredményez. Szóval nem illik firtatni. Ha babát vár, akkor majd megosztja velünk is az örömét, amikor majd ő jónak látja. Ha meg nem, akkor minek világítsunk rá, hogy nagyobb a hasa egy 190 centis, 20 kilós topmodellénél.

Terveztétek? vagy ehhez hasonló, például a Nem lesz kevés így a korkülönbség a gyerekek között?

Szerinted fontos ez? Különben is, szerinted ez rád tartozik? Ugye, hogy nem! Ha terveztük, akkor mi van? Mi így szerettük volna, szerintünk így jó lesz. De igazából nem érdekel, hogy mit gondolsz (bár úgyis elmondod). És ha nem? Küldjük vissza postán? Igazából egyik sem változtat a tényen. Mi boldogan várjuk.
Hogy lehet kezelni egy ilyen kérdést? Ajánlom a kérdésre kérdéssel felelni c. játékot. Mint amikor lepattanás előtt már visszaütik a labdát. Ugye milyen nehéz azt jól visszaütni? Kipróbáltam és bevált! Az eredmény: azonnali visszakozás, igazat ad nekem, aztán kicsit tereli a témát, esetleg kedvesen, bátorítóan szól.

Aztán jönnek a reakciók:

De jó!, meg Gratulálunk! és ezek társai. Az újdonsült szülő ezeknek nagyon örül, hálás értük: megint lehet valakivel együtt örülni!
De persze itt is megvannak a vészmadarak: Gratulálunk, de... Borzalmasan nehéz lesz! És a többi. Sajnos volt alkalmam kipróbálni ezeket is. Egy jótanács: készüljünk fel! Legyen előre begyakorolt, csípőből lőhető válaszunk rá.

Születés után - első alkalom:

Kire hasonlít? Kököjszitől és Bobojszától tudjuk, hogy ez a felnőttek kedves játéka. Hagyjuk őket, hadd játszanak! Nem kell velük foglalkozni. :)

Születés után - sokadik alkalom, sőt ismétlődő alkalom!

Szereti a bátyja/nővére?

Ha elmondod, hogy IGEN, akkor a következő kérdés: (De) tényleg? Nem, persze hogy csak vicceltem! (Vérnyomás nő, kéz viszket, agy ködösül.) Elkezdem a sztorizást, milyen kis aranyos mozdulatoknak, gesztusoknak, kedveskedéseknek vagyunk gyakran tanúi a Nagytesó felől. Ő nem hazudik, nem tesz valamit csak azért hogy! Tényleg szereti. Pont. Ha sikerült bebizonyítanod, hogy igen, tényleg szereti, akkor a végén (csak azért is) hozzáteszi:

Majd később, amikor már mászni is tud, na majd akkor!

Durr egy tasli!

Kedves Kérdezők!
Miért hihetetlen? Miért szükséges az, hogy ne szeresse? Nem törvényszerű, hogy utálnia kell!
Igen jó lenne, ha a kérdés előtt átgondolnánk, hogy mire is vagyunk kíváncsiak. Lehet, hogy utána már nem is kérdeznénk?

Én nem akarok beleszólni (a nevelésbe), de...

Nagyon köszönjük! Már kérni is akartuk. Hálásak vagyunk érte! Akkor ne is szólj bele! Köszönöm, hogy számíthatok a tanácsaidra, a megértésedre, a gyakorlatias hozzászólásaidra és a tapasztalatodra! Keresni foglak! És ha szükségünk lesz rá, ki fogjuk kérni a véleményedet!

Minden kedves rokon! (mindenki valakinek a rokona!...) Tudom, hogy mindenki mindenhez ért! De a gyerekneveléshez meg pláne! ("Én is voltam gyerek, oszt nézz csak rám!") Sőt mindenki legjobban a másik gyerekét tudja nevelni. Én is látom, hogy szerintem nem jól csinálja, én másképp csinálnám. De ennyi. Igyekszem nem mondani, vagy célozgatni rá. Mert a kulcsszó: S Z E R I N T E M.

Vegyünk egy példát:

Tényleg jó, hogy ilyen idősen is szopizik még?

Ha nem gondolnám, hogy jó, akkor nem hagynám! Nem logikus? Lehet, hogy te másképp gondolod, de az nem baj. Csak ne oktass ki! Tartsd meg a véleményed addig, amíg valaki, esetleg maga az anya vagy az apa, ki nem kéri azt!

Megtörtént esetek következnek!

(Megkérjük gyengébb idegzetű olvasóinkat, hogy ne, vagy csak 10 éven felüli társaságában folytassák az olvasást!)

Nyári nagy meleg, árnyékban 40 °C. Anyuka, hordozóban az Aprósággal felszáll a villamosra. A villamos napos oldalán néhány szabad hely, az árnyékos oldalon minden szék tele van. Természetesen egyáltalán nem feltűnő az anyuka, ezért senki nem veszi észre. Mit tehet, leül a napos oldalra, próbálja árnyékolni a Picit amennyire lehet. Egy idősebb néni jól láthatóan észrevette a napon küzdő anyukát. Szemrehányó tekintettel ingatja a fejét. Ezt a sportot egészen addig űzi, amíg fel nem áll a megállónál, hogy leszálljon. Leszállás előtt még odaszól az anyukának: Hölgyem! Ilyen kis gyerekkel ne üljön a napra!


Kedves Feleségemmel, aki gyakran viszi hordozóban felkötve az Apróságot, többször megtörtént, de most személyes élmény következik! Buszon utazunk, rajtam hordozóban felkötve a legifjabb apróság. Szerencsénkre már el is aludt, ezért a fej megtartására szolgáló anyagdarab is fel van rögzítve megfelelően. (Ekkor úgy néz ki, hogy az egész hordozóból a két keze és a két lába lóg ki :)) Már az ajtóban állunk, amikor egy távolabbi székről odakiált egy kedves utas: Nem fog megfulladni ez a gyerek? Első reakciómban kedvesen (?) mosolygok és mondom neki, hogy nem, a baba szeret így lenni. De nem tudtam meggyőzni, mert újra jön a kérdés: De biztos, hogy... Igen, egészen biztos. Viszontlátásra!

Minden kedves Anyukának és Apukának kitartást kívánok! :)
Szükség lesz rá! ;)

egy kispapa élete - várandósság újratöltve

Ez is elkövetkezett :) Na persze nem most kezdődött...

Amikor ezt az egész blog-témát elkezdtem, többnyire néhány napos (esetleg hetes) késéssel követték az életemet az irományok. Viszont mostanában hónapokon keresztül bennem van egy téma, ami jó esetben egyszer, valamikor  meg is születik. Rosszabb esetben nem lesz belőle semmi. Ez a kis szösszenet is már néhány (4-5) hónapja érik.

Szóval megint benne vagyunk. Sok mindenben hasonlít az előzőre, de mégis más. Ezt lehet mindenfélével magyarázni, de minek?

Lassan már itt a vége, befordultunk a célegyenesbe. Amíg kanyargott az út, addig minden mással (is) foglalkoztunk. Most, hogy már látjuk a végét, koncentrálni kell, összpontosítani a szükséges feladatokra - mint a futó az utolsó néhány száz méteren. Persze ilyenkor is jönnek kisebb-nagyobb bukkanók, kátyúk, de nincs megállás!

Érdekesen változik az idő számítása is. Ez persze nem ismeretlen (hasonlít a vizsgaidőszakokra :)). Van még hátra egy bő hónap: rengeteg idő. Hoppá, egy hét elröppent: szűk hónap. Azért az jónéhány hét! De hogy is telik a hét? A hétköznapokon Apu csak késő délután van otthon és gyakran fáradt is, ami olykor (de csak igen ritkán) megnehezíti az esti "beszéljük át a napot/hetet/továbbiakat" konzultációkat. Legalábbis Anyu így gondolja, de ő még biztos nem olvasott arról, hogy csukott szemmel is lehet figyelni, sőt: egyes tudósok szerint alvás közben is dolgozik az agyunk! Sőt! Ha ő kikéri az Apu véleményét valami komolyabb kérdésben, akkor inkább becsülendő, hogy Apu nem vág rá valami szedett-vedett választ, hanem inkább alszik rá egyet.

Szóval a hétköznapok rövidek, nincs sok idő nagyobb volumenű ténykedésekre. Az író ettől függetlenül a mai délutánra a falvédő felrakását tervezi, ami egy bő másfél éves fiú segítségével (!) igen komoly és összetett feladat!

Tehát maradnak a hétvégék. Amikor a baráti- és rokonlátogatások mellett nem árt kicsit rendet tenni, takarítani, pihenni, persze a hétköznapok rutinját megtartva, hogy a kislegény napirendje ne nagyon boruljon meg. Viszont hétvégéből meg nincs túl sok. Szerintem kifejezetten kevés van!

Összegezve: az idő egyre gyorsabban telik, és mi egyre lassabbak vagyunk. De ahogy egyre jobban állunk át a háromfős családról a négyre, ahogy alakul át a lakás is, úgy várjuk egyre jobban azt a Valakit, aki megtölti az új helyeket.

Szokták kérdezni, hogy "és a Nagyfiú felfogja, hogy lesz Kistestvére? Várja már?". Gyakran azonnal meg is válaszolja a kérdező: "Á, biztos nem!". Pedig de. Tényleg! Legalábbis mi úgy gondoljuk, hogy ha gyakran odamegy Anyu pocakjához, ölelgeti, puszilgatja, gyakran beszél róla, akkor így van. Szoktuk neki mondani egy-egy kinőtt ruhadarabja után, hogy ez most már a Kistestvéré lesz. Később ezt már ő maga mondja nekünk. Sokszor emlegeti a Pocaklakót, odabújik hozzá. Ezekre a gesztusokra én mást nem tudok mondani: szereti és várja a Tesót.

Az a legjobb, amikor a kedves kérdezőnek mindezt elmondom, és erre ő is elkezdi mesélni, hogy "igen, és az ő gyerekei is hasonlóan..."

És vajon miért? Biztos látta valaki(k)től... ;)

Karácsony

Nem kicsit késve, hanem már az idei év végére gondolva! :)

Készület és hangulat


A karácsonyi hangulatot már novemberben elkezdik megteremteni a kedves bevásárlóközpontok a műfenyőkkel és villogó jégcsapokkal, a karácsonyi/húsvéti/tavaszi/stb. vásárok, ahol fabódékban mindig lehet villogó szemű játékkutyát, kenyérlángost és kesztyűt kapni. Szóval minden adott.

De biztos bennem van a hiba, mert nekem ezek láttán sokminden eszembe jut, csak a Karácsony nem annyira...

Na de idén valahogy másképp volt. Lehet, hogy az előrelátó Feleség gondoskodása miatt is, aki az általa készített adventi naptár mellett szorgosan irányította az ajándékhalmok elkészültét. Minden esetre az advent beköszöntével valami megváltozott: éreztem a Karácsony jövetelét.

Munka közben Diótörőt hallgatva, monitor mellett kis mikulást nézegetve megindult a Készület, a Várakozás. Persze mindenkiben másképp van ez. Valakiben vásárlási rohamot indít meg, bennem inkább egyre növekvő stresszt, mert a kreatívság nem a fő műfajom... Így tehát idén nem egyik napról a másikra "lett Karácsony", hanem tényleg megelőzte a négy hetes készület.

A készülethez persze a takarítás is beletartozik. Így sikerült idén 24-e előtt (!) rendet rakni, kitakarítani, ablakot mosni (!!). Tehát 24-re készen álltunk a Karácsonyra. Kicsit fárasztó volt az a hajtós pár nap, de az utána következő nyugalom mindenért kárpótolt.

A nagy hajtásba még az is belefért, hogy a Kaláka betlehemi koncertjére elmenjünk. Lehet, hogy mi jobban élveztük, mint az ifjúság, de minden 26 évben egyszer megteheti az ember... :)

December 24.

Hogyan csináljuk, hogy mi se nyitott szemű zombiként álljunk a fa alatt, és mégis meglegyen a titokzatosság? Vajon mennyit fog érteni egy bő másfél éves legény az egész ünnepből? Ilyen kérdésekkel vágtunk neki a nagy napnak.
Reggel bezártuk a nappali ajtajait, hogy legyen lehetőségük az angyaloknak és a Jézuskának dolgozni. Utána ment a szokásos rendben a nap, de érdekes módon egyre nagyobb volt az izgalom! Gyakran láttuk kukucskálni a kislegényt, egyre kíváncsibb lett.
Nem tudjuk miért, de éppen aznap tanulta meg a saját nevét is kimondani. :) Szókincsének gyarapodása persze nem állt meg egyetlen szónál, az egyik kedvenc az angyalka lett. (Ez azóta is tart! :)

Visszatérve a nagy napra. A nap a szokásos rendben ment játszással, ebéddel, ebéd utáni alvással. És a t. szülők csak erre a pillanatra vártak. Amikor az elalvás első jelei mutatkoztak, a két elkövető az előző este (éjszaka) felállított díszítendőhöz sietett, hogy a rávaló mindenfélét ráaggassa. Hihetetlen, de igaz: a feladat elkészülte után (ami szerintem igen jól sikerült), még nekünk is jutott idő alvásra! Tudom, egy évben csak egyszer van Karácsony! De azért jó rá emlékezni! :D

Ébredés után egy kis séta a sötétedésben. Utána sietni kell haza, mert hátha az angyalkák és a Jézuska itt jártak ("Angyalka!"). Gyors öltözés, majd ki kell menni a konyhába rendet tenni (de miért is?).

És akkor elindul valami. Kicsit talán olyan mint a szülés (az érzés! Lásd korábbi szösszenetben). Sietek és izgulok. Nehogy kimaradjon valami! Az egyik ne égjen le, mielőtt meggyullad a másik. Az egész fa se égjen le. Hol a csengő?

Szól a csengő. Nincs túl erős hangja, de a lakás minden pontjára elér. És már jönnek is. Apu is odakeveredik. Az ajtó feltárul, néhány lépést még teszünk, aztán csak állunk a tátott szájjal álló, nagy szemekkel figyelő gyermekünk mellett. Nézzük őt, nézzük egymást, nézzük a fát. Talán kicsit másfél éves szemmel is látjuk a csillogást.

Aztán megtörik a csend, ünneplünk. Azt érzem, hogy nem tudunk betelni az érzésekkel. Jönnek, de nem férnek belénk. Talán el tudjuk raktározni a nehezebb napokra.

A lámpák fényénél, vadonatúj karácsonyi CD (hála a gondoskodó Feleségnek) hangjaira kezdődik a csomagok átkutatása.

Idén úgy éreztem, hogy megértettem a Karácsonyt. Eltöltött és betöltött. Erről szól, a gondoskodó szeretetről. Egy kicsit közhelyes, de aki már átélte, az szerintem pontosan tudja, amit próbálok körülírni (a körülírhatatlant). Kívánom mindenkinek, hogy élje ezt át!


December 25, 26...

A következő napok a közös ünneplésről szólnak. Mert a szeretet ünnepét minél többen, a szeretteinkkel érdemes átélni. Úgyhogy jönnek is sorba a szülők, nagyszülők, unokatesós nagy családi összejövetelek. Megyünk mi és jönnek hozzánk.
Biztos van, aki nem vágyik erre, de ezeknek is megvan a maga szépsége. Az első pár napot én is vártam, de amikor még 29-én is Karácsonyozunk, az már egy kicsit nem ugyanaz. Persze fontos és jó találkozni a rokonokkal, de számunkra jobb lenne hamarabb, akár néhány sűrűbb napban mindenkivel karácsonyozni. Azért utána még lehet újra találkozni!

Az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, amikor az egyházi esküvő (kb. 5-600 vendég, 260 fős lagzi) után néhány héttel a polgári esküvő végén odajött a néni: "Engedjék meg, hogy elsőként köszönthessem az új párt!"
Megengedtük.

egy kispapa élete - a betegség

Egyszer biztosan bekövetkezik. Nem? De! Ha máskor nem, valószínűleg az oltások során bekövetkezik. Egy újabb eddig is ismert, de mégis ismeretlen helyzet. Amikor én vagyok beteg, el tudom mondani, hogy mi a bajom, mi fáj, meg egyáltalán, mindent el tudok mondani. Amikor valaki más, mondjuk egy közeli rokon (pl. testvér) beteg, sokmindent meg tudok tenni érte, de a végén megint csak ott van a tény: nem én vagyok az anyja/apja, az ő feladatuk a többi.

Nem várja senki, de mégis elérkezik. Mit tehet a szülő? Gyűjti az információt a könyvekből, internetről, orvosoktól, szülőktől, rokonoktól. A legtöbb esetben egymásnak pontosan ellentmondó ötleteik vannak. Ha már valamit próbált a harcosként küzdő szülő, akkor biztosan megkapja, hogy az nem jó, ne is csodálkozz, hogy nem vált be, csináld ezt meg ezt! Na ez biztosan segíteni fog! Naná, hogy nem! De nem baj. Mindenkinek kialakulnak a saját megoldásai, a további jótanácsokat pedig megtanulja szelektálva kezelni. Érdekes tapasztalatunk, hogy az előző alól nincs kivétel. Se szülő, se orvos. Miért jutottunk erre az álláspontra? Nálunk ez így alakult... :)

Az egyik gyakori "betegség" a nátha, esetleg kis köhögéssel fűszerezve. Nem nagy dolog, igaz? Az ember kifújja az orrát, iszik egy (két) pálinkát és máris jól van. Csakhogy egy egy éve körüli Nagylánnyal/ Nagyfiúval nem ilyen egyszerű. Orrfújás helyett orrszívás. Valaki ellenáll, hisztizik (ami jó, mert gyorsan utántermeli a kiszívott matériát), valaki pedig hamar rájön, hogy ez neki jó. Szerencsénkre mi az utóbbi kategóriába tartozunk.

Nagyon erős, pozitív visszajelzés, amikor a bő egyéves gyermek magától odamegy a porszívóhoz, összerakja az orrszívó-porszívót és jelzi, hogy kapcsoljam be. Utána fogát összeszorítva szívogatja az orrát.

Level 2: láz
Van alacsony és magas, hamar lemegy és nem akar lemenni. Szerencsére mi mindegyiket próbáltuk. (Most, amikor ezeket a szavakat írom, itt fekszik mellettem 39 °C-os lázzal a Nagyfiú.)
Amit először megtanul az ifjú apuka, hogy a popsiban mért értékből még 5 tizedet le kell vonni. Ez sokat segít! Mentálisan is! :) Aztán vannak a különböző lázleviteli praktikák. Szerencsére a tablettán kívül is van sok jó módszer is: szirup, kúpok, hűtőfürdő, vizes lepedő. Sajnos vagy szerencsére mi mindegyiket kipróbáltuk és alkalmazzuk is.

Level 3: hányás
A legjobb párosítás, ha a T. szülőpáros egyik tagja hajlamosabb a hányásra, a másiknál meg ez veri ki a biztosítékot. Ismerek ilyet... :)

Nálunk is eljött ez a szintugrás, a lehető legjobbkor (nyaralás végefelé, éjjel, többmenetes akció). A részletekről többet nem árulok el. Legyen elég annyi, hogy egy korábban szobába behozott kis vödör csodákra képes. És mivel lehet megkoronázni egy ilyen éjszakát? Egy "bokáig"-típusú hasmenéssel reggel! Ha lúd, legyen kövér!

Kedves (leendő) Anyukák és Apukák!
Most a Fiúkról írok, de jó, ha a Lányok is olvassák, hogy megértsék a másik oldalt.
Mi nekünk fiúknak a legnehezebb? A tehetetlenség. Szeretünk minden problémára tettekkel válaszolni. Viszont a betegségre az egyik legfontosabb gyógyszer az idő. Mindig eljön az a pont, amikor nem lehet mit tenni. Már beadtuk a gyógyszert, megvolt a fürdő, és most várni kell. Ez a legnehezebb. Látom, hogy rosszul vagy, de nem tudok segíteni. Itt állok erőm, egészségem teljében, de nem tudok Neked adni belőle.

Viszont eljön az a bizonyos pont, amikor elindul a javulás. Egyre több a mosoly, visszatér az életkedv, a huncutság a szemekbe. És már látjuk, hogy lassan itt a hőn áhított egészség! Mindenkinek ezt kívánom!

Jó egészséget!


Kiegészítés: a fenti szösszenet már jóideje (több hónapja) íródik. Egy-egy betegség vége mindig lendített egyet a nehezen mozduló keréken.

Még egy gondolat, bár volt már szó róla: nem kell mindent elhinni és magára venni a szülőnek! Ez vonatkozik akár orvos kijelentésére ("ez vagy vese vagy fül" - vagy inkább légút? Igen!), akár a szülő állítására is ("nagyon beteges ez a gyerek" - vagy inkább csak a fejlődéstől legyengült és az érzékenyebb ponton támadtak a bacik? Igen!). Kitartást, kedves Szülők!

egy kispapa élete - a harc, avagy hiszti vs szülők

Sok ember mondta már, hogy egy ekkora gyerek nem tud még hisztizni. Csak nem tud beszélni és így próbálja értésünkre adni a vágyait. És ha mi nem reagálunk, akkor ő megismétli. És újra. De látja, hogy így ez nem működik, úgyhogy változtat a jelzés gyakoriságán, növeli a hangerőt, különböző koreográfiákat kreál (szőnyegen hason fekve). Aztán ahogy nyiladozik az értelme, egyre több új eszközt vesz elő (öklendezés).

Tehát a gyerekkori hiszti csak a szülők fantáziájában él. De ott sajnos él. És megoldásokat, módszereket, taktikákat dolgoz ki az agyafúrt Ős a hiszti ellen.

A Kisfiú csalafinta! Először is ha az ember szól neki, nem biztos, hogy meghallja. Félreértés ne essék, nincs gond a hallásával, csak olykor szelektív. Érdekes módon a sétára invitálást, bárhol is van, mindig meghallja. A távirányítók letevésére való felhívás viszont igen nehezen jut el a füléig. Lehet, hogy a szülő hangjával van gond?

 Azt is jó tudni, hogy azért mert még nem tudja kimondani, attól még értheti Sőt! Általában érti is, csak nem feltétlen reagál rá.

Ha viszont megérti és nem tetszik neki, előfordul, hogy elkapja a hiszti nevű, enyhén ragályos betegség. Ugyanilyen tüneteket tud produkálni akkor is, ha a jövő Reménysége  valamit nagyon akar és nem kapja meg. Hiába adja egészen pontosan a szülő tudtára, hogy mit akar, mégsem úgy lesz, akkor néha (de csak különleges alkalmakkor) előkerül az a bizonyos eszköz a kiabálással, hatalmas könnyekkel, stb.

Mit tehet a szülő?

a) enged a zsarolásnak kérésnek

b) elkezd vele veszekedni, kiabál

c) tudomást sem vesz róla

d) ?

Mi leginkább a négy kombinációjából kialakított (és folyton átalakítás alatt álló) d) megoldást alkalmazzuk. Pontosan milyen? Nem tudom. Mindig más. Leállni vele vitatkozni nem érdemes. Inkább ki kell zökkenteni valamilyen erősebb ingerrel (a hideg csapvíz nem tartozik ide!). Olykor segít, ha valami egész mást kínálunk neki (pl. kedvenc játék). De olyan módszer nincs, ami mindig segít. Mi az oka? Nincs két egyforma hiszti sem. Széles skálán mozog a konkrét tárgyért való hisztitől kezdve a már-ő-se-tudja-miért-hisztizik esetéig.

De mindig van vége! Ez adjon erőt minden kedves szülőtársnak!

Mert mindenki érintett.

Azoknak a szülőknek üzenem, akik jönnek, hogy az Ő gyerekük sosem hisztizik: majd fog! :)

elmúlt egy év

Elmúlt? Elrohant! Észre sem vettük. Csak múltak a hetek, mikor gyorsabban, mikor lassabban.

Még nem kezdtem el akadémiai székfoglalómat írni a témából, de ami késik, az nem múlik! Nagy a gyanúm, hogy a nyári napok jelentősen rövidebbek, mint a többi évszak napjai. De ennek tudományos alátámasztását nem itt fogom publikálni! :)

 Tehát feltűnt a horizonton az Első szülinap. Egy újabb alkalom arra, hogy a családi szokásokat összevessük, kivesézzük, és kialakítsuk belőlük (és a saját ötleteinkből) a saját családi szülinapi szokásunkat. Ennek megfelelően a legszűkebb család és keresztszülők meghívást kaptak a Nap délutánjára egy kis tortára. Érdekes az egyes családtagok reakcióit végighallgatni, igen pontos következtetéseket lehet levonni a későbbiekre vonatkozóan (bár ezek közül nem sok volt újdonság...).

Befut a sok ember, mindenki örül, mindenki vidám, mindenki sokmindenkivel beszélget, az Ünnepelt jól érzi magát. A délután csúcspontján befut a torta, mindenki csak Őrá figyel. Nem tudom, hogy érti-e, de biztosan érzi: ez sok ember mind nagyon szereti őt. És talán ez a legfontosabb. A gyertyát elfújja (talán először), majd boldogan nyalogatja ujjáról a csokit. Készül a jövő számára a csoportkép, fogy a torta, szállingóznak elfelé a rokonok. A Kisfiú boldogan megy a kádba, pocsol, élvezi az Életet. Lefekszik, gyorsan elalszik.

És mi a romok eltakarítása után egymásra nézünk. Jó volt? Jó volt! Megérte!

egy kispapa élete - az óraátállítás mint megoldás

Most szigorúan a tavaszi, azaz az előre állításról lesz szó! Nem keverendő össze az őszi, na-még-egy-órát-tudunk-aludni óraátállítással!

Valószínűleg nem csak én gondoltam úgy, hogy ez a rosszabbik lehetőség. Az ember amúgy is rövid alvásideje még egy órával rövidül. Utána meg kell jópár nap, hogy hozzászokjunk. Mindezzel sokan vannak így.

Az ésszerű felfogással szembe menve mi idén már vártuk. Nem ám úgy, mint a hét végét (hétfő reggeltől kezdve), hanem heteken át. Volt olyan hajnal (értsd kb. 5 óra), amikor telefonomon keresgéltem, hogy mikor is lesz már az a bizonyos vasárnap.

(Na akkor most bele kell húznom, mert mindjárt elvisznek az ápolók! :))

Na de miért is? Drága kisfiunk már jóideje igen korán kel, megreggelizik, majd nekilát(na) a napnak. Sehogy sem érti, hogy mi, azaz a fáradt szülők, miért nem akarunk felkelni, játszani és a lakásban fel-alá mászkálni. Tudom, hogy sokan maradinak és öregedőnek tartanak emiatt, de valahogy nem fűlik a fogunk fél hat körül elkezdeni a napot. Ezt viszont egy teli gyomrú, pihent (?) Duracell-babának nem lehet elmagyarázni (Bizonyítva! Megpróbáltuk!). Így két lehetőség adódik. Az egyik, hogy karhatalommal (szó szerint) lenyomjuk az ágyba, de természetesen nem lesz belőle alvás. Csak elnyúzott arcok. Ugyanis így egyik fél sem éri el a célját: se nem játszunk (Kisbetyár), se nem alszunk (szülei). Úgyhogy gyakran marad a második megoldás. Miszerint függőleges helyzetet vesznek fel az aluszékony ősök, és kitámasztott szemekkel felügyelik szemük fényét, miközben ő az egyik tiltott helytől a másikig tart. (Tudja valaki, hogy miért érdekesebb ébredés után a konnektor és a magnó lelógó zsinórja?)

Egyik reggel vágott belénk az elismerés: ha átállítjuk az órát, akkor a hatórai kelésből már hét óra lesz! Már csak azt a néhány hetet/napot kell kivárnunk és itt a Kánaán! Nehezebb reggelek után az is felmerült, hogy a Nagylegényt állítsuk át egy órával, de ez azt jelentette volna, hogy mi két időszámításban éltünk volna, úgyhogy elvetettük az ötletet.

És milyen a Kánaán? Egy fokkal jobb mint korábban. De ne legyünk telhetetlenek!