egy kispapa élete - a harc, avagy hiszti vs szülők

Sok ember mondta már, hogy egy ekkora gyerek nem tud még hisztizni. Csak nem tud beszélni és így próbálja értésünkre adni a vágyait. És ha mi nem reagálunk, akkor ő megismétli. És újra. De látja, hogy így ez nem működik, úgyhogy változtat a jelzés gyakoriságán, növeli a hangerőt, különböző koreográfiákat kreál (szőnyegen hason fekve). Aztán ahogy nyiladozik az értelme, egyre több új eszközt vesz elő (öklendezés).

Tehát a gyerekkori hiszti csak a szülők fantáziájában él. De ott sajnos él. És megoldásokat, módszereket, taktikákat dolgoz ki az agyafúrt Ős a hiszti ellen.

A Kisfiú csalafinta! Először is ha az ember szól neki, nem biztos, hogy meghallja. Félreértés ne essék, nincs gond a hallásával, csak olykor szelektív. Érdekes módon a sétára invitálást, bárhol is van, mindig meghallja. A távirányítók letevésére való felhívás viszont igen nehezen jut el a füléig. Lehet, hogy a szülő hangjával van gond?

 Azt is jó tudni, hogy azért mert még nem tudja kimondani, attól még értheti Sőt! Általában érti is, csak nem feltétlen reagál rá.

Ha viszont megérti és nem tetszik neki, előfordul, hogy elkapja a hiszti nevű, enyhén ragályos betegség. Ugyanilyen tüneteket tud produkálni akkor is, ha a jövő Reménysége  valamit nagyon akar és nem kapja meg. Hiába adja egészen pontosan a szülő tudtára, hogy mit akar, mégsem úgy lesz, akkor néha (de csak különleges alkalmakkor) előkerül az a bizonyos eszköz a kiabálással, hatalmas könnyekkel, stb.

Mit tehet a szülő?

a) enged a zsarolásnak kérésnek

b) elkezd vele veszekedni, kiabál

c) tudomást sem vesz róla

d) ?

Mi leginkább a négy kombinációjából kialakított (és folyton átalakítás alatt álló) d) megoldást alkalmazzuk. Pontosan milyen? Nem tudom. Mindig más. Leállni vele vitatkozni nem érdemes. Inkább ki kell zökkenteni valamilyen erősebb ingerrel (a hideg csapvíz nem tartozik ide!). Olykor segít, ha valami egész mást kínálunk neki (pl. kedvenc játék). De olyan módszer nincs, ami mindig segít. Mi az oka? Nincs két egyforma hiszti sem. Széles skálán mozog a konkrét tárgyért való hisztitől kezdve a már-ő-se-tudja-miért-hisztizik esetéig.

De mindig van vége! Ez adjon erőt minden kedves szülőtársnak!

Mert mindenki érintett.

Azoknak a szülőknek üzenem, akik jönnek, hogy az Ő gyerekük sosem hisztizik: majd fog! :)

elmúlt egy év

Elmúlt? Elrohant! Észre sem vettük. Csak múltak a hetek, mikor gyorsabban, mikor lassabban.

Még nem kezdtem el akadémiai székfoglalómat írni a témából, de ami késik, az nem múlik! Nagy a gyanúm, hogy a nyári napok jelentősen rövidebbek, mint a többi évszak napjai. De ennek tudományos alátámasztását nem itt fogom publikálni! :)

 Tehát feltűnt a horizonton az Első szülinap. Egy újabb alkalom arra, hogy a családi szokásokat összevessük, kivesézzük, és kialakítsuk belőlük (és a saját ötleteinkből) a saját családi szülinapi szokásunkat. Ennek megfelelően a legszűkebb család és keresztszülők meghívást kaptak a Nap délutánjára egy kis tortára. Érdekes az egyes családtagok reakcióit végighallgatni, igen pontos következtetéseket lehet levonni a későbbiekre vonatkozóan (bár ezek közül nem sok volt újdonság...).

Befut a sok ember, mindenki örül, mindenki vidám, mindenki sokmindenkivel beszélget, az Ünnepelt jól érzi magát. A délután csúcspontján befut a torta, mindenki csak Őrá figyel. Nem tudom, hogy érti-e, de biztosan érzi: ez sok ember mind nagyon szereti őt. És talán ez a legfontosabb. A gyertyát elfújja (talán először), majd boldogan nyalogatja ujjáról a csokit. Készül a jövő számára a csoportkép, fogy a torta, szállingóznak elfelé a rokonok. A Kisfiú boldogan megy a kádba, pocsol, élvezi az Életet. Lefekszik, gyorsan elalszik.

És mi a romok eltakarítása után egymásra nézünk. Jó volt? Jó volt! Megérte!

egy kispapa élete - az óraátállítás mint megoldás

Most szigorúan a tavaszi, azaz az előre állításról lesz szó! Nem keverendő össze az őszi, na-még-egy-órát-tudunk-aludni óraátállítással!

Valószínűleg nem csak én gondoltam úgy, hogy ez a rosszabbik lehetőség. Az ember amúgy is rövid alvásideje még egy órával rövidül. Utána meg kell jópár nap, hogy hozzászokjunk. Mindezzel sokan vannak így.

Az ésszerű felfogással szembe menve mi idén már vártuk. Nem ám úgy, mint a hét végét (hétfő reggeltől kezdve), hanem heteken át. Volt olyan hajnal (értsd kb. 5 óra), amikor telefonomon keresgéltem, hogy mikor is lesz már az a bizonyos vasárnap.

(Na akkor most bele kell húznom, mert mindjárt elvisznek az ápolók! :))

Na de miért is? Drága kisfiunk már jóideje igen korán kel, megreggelizik, majd nekilát(na) a napnak. Sehogy sem érti, hogy mi, azaz a fáradt szülők, miért nem akarunk felkelni, játszani és a lakásban fel-alá mászkálni. Tudom, hogy sokan maradinak és öregedőnek tartanak emiatt, de valahogy nem fűlik a fogunk fél hat körül elkezdeni a napot. Ezt viszont egy teli gyomrú, pihent (?) Duracell-babának nem lehet elmagyarázni (Bizonyítva! Megpróbáltuk!). Így két lehetőség adódik. Az egyik, hogy karhatalommal (szó szerint) lenyomjuk az ágyba, de természetesen nem lesz belőle alvás. Csak elnyúzott arcok. Ugyanis így egyik fél sem éri el a célját: se nem játszunk (Kisbetyár), se nem alszunk (szülei). Úgyhogy gyakran marad a második megoldás. Miszerint függőleges helyzetet vesznek fel az aluszékony ősök, és kitámasztott szemekkel felügyelik szemük fényét, miközben ő az egyik tiltott helytől a másikig tart. (Tudja valaki, hogy miért érdekesebb ébredés után a konnektor és a magnó lelógó zsinórja?)

Egyik reggel vágott belénk az elismerés: ha átállítjuk az órát, akkor a hatórai kelésből már hét óra lesz! Már csak azt a néhány hetet/napot kell kivárnunk és itt a Kánaán! Nehezebb reggelek után az is felmerült, hogy a Nagylegényt állítsuk át egy órával, de ez azt jelentette volna, hogy mi két időszámításban éltünk volna, úgyhogy elvetettük az ötletet.

És milyen a Kánaán? Egy fokkal jobb mint korábban. De ne legyünk telhetetlenek!

egy kispapa élete - év végi merengés

Megint elmúlt egy év, és elkezdődött egy új.

Amikor szilveszter éjjel az elkészült lakásunk ablakaiból néztük az új barátainkkal a tűzijátékokat, miközben a Kisfiam a másik szobában aludt, valami elindult bennem. Jól esett egy kicsit leülni és elmerengeni az elmúlt éven.

 Mert mi is volt? Sok változás. Életünk egy fontos része abbamaradt, újabbak elkezdődtek. Az otthonunk egyre szebb lett, a létszám is nőtt :) Spontán találkozásokban barátokra leltünk.

Most már nem úgy megy mint "régen". Most már nem két valaki igyekszik közösen formálni az életüket. Van még valaki! Van valaki, akiről folyamatosan gondoskodni kell. És nem elég neki a "szállás, koszt, kvártély", hanem érzelmi téren is nagy szükségletei vannak. Ezekért mind mi vagyunk a felelősök. Nem én vagy te, hanem mi. És nem csak délután vagy hétvégén, hanem mindig és folyamatosan. Eddig is éreztem felelősséget, de az más volt. Ha nekem nem sikerül, sikerül majd Neki. De ez most más. Most közösen vagyunk felelősek, és nem vagyunk helyettesíthetők.

Tehát a szülői példamutatás elkezdődött. És nem is fog véget érni. Ez egy olyan 0-24-es munka, ahol nincs szabadság, nincs lógás. Nehéz, de nagyon szép feladat. Most már erről is szól az élet...

És mi lesz idén? Nem tudhatjuk. Ötletek és célok vannak. A többit meg majd meglátjuk. Hisszük, hogy szép lesz és tartalmas! Idáig az is volt, és ha ez így megy továbbra is, akkor megint el fogunk fáradni szilveszterre, de a jóleső fáradtsággal.

Ezt kívánom mindenkinek!

egy kispapa élete - a gyereknevelés

Mindenki tud gyereket nevelni. Mindenki jól tud, és jobban tud, mint a másik.

A fenti tétel igaz. Egy axióma. Tehát nem fogom bizonyítani. Ha bizonyíték kell, akkor tessék csak emberek közé menni egy gyerekkel. Lehet család, ismerős, ismeretlen: mindenki úgy érzi, hogy mindenképpen el kell mondani a tanácsait. Utána már Rád van bízva, hogy megfogadod-e vagy sem, de érdemes!

Tehát bárhová (és bármivel) is megy az ember, biztos, hogy valaki(k) kedvesen beszédbe fog elegyedni a babát vivő féllel. (Félreértés ne essék, csak vele! Hiába van ott apa is és anya is! Csak az az érdekes, akinél a Baba van!) A szokásos formulák után (Jaj de aranyos! Ugye kisfiú?! Ja kislány? Nem baj! - De miért is lenne baj???) Következnek a jótanácsok. Mert az mindig és mindenkinél van! És csak az övé működik. De! A kedveskedések mellett van sok kioktató, rendre utasító, majd-én-megmondom is, sajnos!

Mert az ember mit tehet és mit mondhat? Sokmindent, de nem teszi. Hanem kedvesen mosolyog, bólogat, memorizál (nehogy visszakérdezzen) és próbál elszakadni. Ez utóbbi a legnehezebb. Mert minél jobban belelendül, annál nehezebben hagyja abba. Statisztikai adat, hogy a korral egyenesen arányos a "beszélgetéssel" töltött idő.

Na de vissza a gyerekneveléshez. Mindannyiunkban van egy félelem, vajon jól csinálom-e. Ez szerintem természetes. Hiába jönnek a kedves anyák (és nagymamák), hogy ezt nem így kell, hanem úgy, meg miért így csinálod, ez így rossz, stb. Fontos mindig szem előtt tartanunk, hogy ők is valahogy így kezdték! (Esetleg érdemes erre őket figyelmeztetni, mert nekik is vannak szüleik...) Nekik sem ment minden tökéletesen! Persze, a második babánál már tapasztaltabb a szülő, a harmadiknál meg pláne. De mi az elsőnél járunk. Később visszanézve majd mosolygunk a korábbi döntéseinken, de majd csak később. A most-ban élünk!

Úgyhogy érdemes körülkérdezni, hogy ki hogy csinálja, szabad tanácsot kérni, meghallgatni mások véleményét, de utána Ti döntötök! Az lesz a tiétek. Amiről utána meg lehet mindenkinek a véleménye, de az nem sok embert érdekel. Érdemes a baráti körben hasonló korú babásokkal konzultálni, esetleg közösségi portálokon különböző csoportokban is olvasgatni.

Tehát összefoglalva:

1. Gyereket nevelni mindenki tud.

2. A neveléssel kapcsolatos információk mennyisége végtelen.

És a legfontosabb: mindenki csak a saját gyerekét nevelje! (Természetesen vannak kivételek (pl. pedagógusok))

Arról pedig, hogy az egyes szituációkban mi a helyes nevelési módszer, kicsit később, úgy 20-25 év múlva írok csak... :)