egy kispapa élete - várandósság újratöltve

Ez is elkövetkezett :) Na persze nem most kezdődött...

Amikor ezt az egész blog-témát elkezdtem, többnyire néhány napos (esetleg hetes) késéssel követték az életemet az irományok. Viszont mostanában hónapokon keresztül bennem van egy téma, ami jó esetben egyszer, valamikor  meg is születik. Rosszabb esetben nem lesz belőle semmi. Ez a kis szösszenet is már néhány (4-5) hónapja érik.

Szóval megint benne vagyunk. Sok mindenben hasonlít az előzőre, de mégis más. Ezt lehet mindenfélével magyarázni, de minek?

Lassan már itt a vége, befordultunk a célegyenesbe. Amíg kanyargott az út, addig minden mással (is) foglalkoztunk. Most, hogy már látjuk a végét, koncentrálni kell, összpontosítani a szükséges feladatokra - mint a futó az utolsó néhány száz méteren. Persze ilyenkor is jönnek kisebb-nagyobb bukkanók, kátyúk, de nincs megállás!

Érdekesen változik az idő számítása is. Ez persze nem ismeretlen (hasonlít a vizsgaidőszakokra :)). Van még hátra egy bő hónap: rengeteg idő. Hoppá, egy hét elröppent: szűk hónap. Azért az jónéhány hét! De hogy is telik a hét? A hétköznapokon Apu csak késő délután van otthon és gyakran fáradt is, ami olykor (de csak igen ritkán) megnehezíti az esti "beszéljük át a napot/hetet/továbbiakat" konzultációkat. Legalábbis Anyu így gondolja, de ő még biztos nem olvasott arról, hogy csukott szemmel is lehet figyelni, sőt: egyes tudósok szerint alvás közben is dolgozik az agyunk! Sőt! Ha ő kikéri az Apu véleményét valami komolyabb kérdésben, akkor inkább becsülendő, hogy Apu nem vág rá valami szedett-vedett választ, hanem inkább alszik rá egyet.

Szóval a hétköznapok rövidek, nincs sok idő nagyobb volumenű ténykedésekre. Az író ettől függetlenül a mai délutánra a falvédő felrakását tervezi, ami egy bő másfél éves fiú segítségével (!) igen komoly és összetett feladat!

Tehát maradnak a hétvégék. Amikor a baráti- és rokonlátogatások mellett nem árt kicsit rendet tenni, takarítani, pihenni, persze a hétköznapok rutinját megtartva, hogy a kislegény napirendje ne nagyon boruljon meg. Viszont hétvégéből meg nincs túl sok. Szerintem kifejezetten kevés van!

Összegezve: az idő egyre gyorsabban telik, és mi egyre lassabbak vagyunk. De ahogy egyre jobban állunk át a háromfős családról a négyre, ahogy alakul át a lakás is, úgy várjuk egyre jobban azt a Valakit, aki megtölti az új helyeket.

Szokták kérdezni, hogy "és a Nagyfiú felfogja, hogy lesz Kistestvére? Várja már?". Gyakran azonnal meg is válaszolja a kérdező: "Á, biztos nem!". Pedig de. Tényleg! Legalábbis mi úgy gondoljuk, hogy ha gyakran odamegy Anyu pocakjához, ölelgeti, puszilgatja, gyakran beszél róla, akkor így van. Szoktuk neki mondani egy-egy kinőtt ruhadarabja után, hogy ez most már a Kistestvéré lesz. Később ezt már ő maga mondja nekünk. Sokszor emlegeti a Pocaklakót, odabújik hozzá. Ezekre a gesztusokra én mást nem tudok mondani: szereti és várja a Tesót.

Az a legjobb, amikor a kedves kérdezőnek mindezt elmondom, és erre ő is elkezdi mesélni, hogy "igen, és az ő gyerekei is hasonlóan..."

És vajon miért? Biztos látta valaki(k)től... ;)